Nem hittem volna, hogy megint itt fogok tartani, de most újra meg kell álljak egy pillanatra, és újra tervezni mindent, rendbe tenni azokat a bizonyos vesszőket az életemben, és valami mögé nemhogy pontot, de egy hatalmas felkiáltó jelet tenni.
Vannak olyan dolgok az életemben, melyek bár boldoggá tesznek, pont annyi szenvedés is jár velük, és ez nem feltétlen a seggfejekhez való masszív ragaszkodásom, de talán ez lehet mégis egy kulcspont abban, hogy valami gyökeres változásra volna szükségem.
Néha olvasgatok ilyen-olyan történeteket, hogy az emberek mennyire szemetek tudnak lenni a másikkal, és saját magukat mentve, kihátrálni a nehezebb feladatokból. Néha viszont át is élem. Mikor lettünk ennyire elutasítóak egymással szemben? Mikor történt az, hogy minden lelkiismeret furdalás nélkül képesek lettünk másokat megbántani, csak azért mert gyávák vagyunk saját magunkkal szembe nézni? Értem én, nehéz, és igen, olyan is volt már, hogy jómagam is beleestem ilyen hibába, de talán tanultam belőle. Bocsánatot kérni nem bűn, sőt! Ezzel talán jelzed, hogy emberszámba veszed a másikat. Ha meg nem, akkor miért álltál egyáltalán szóba vele? Persze, ezek most csak költői kérdések, de mégis, szeretnék rájuk válaszokat kapni,
Talán az őszi időszak erre a legmegfelelőbb, hogy leülj és szembe nézz magaddal. Úgyis minden csendesül, nincsennek bulik, itt az ideje, hogy megismerd az embert akivel élsz. Saját magad.
Életem talán legnagyobb próbatétele előtt állok, mégis várom valamilyen szinten, mert tudom, hogy lesz időm arra, hogy egy új helyzetben ismerjem meg magam, és a képességeim, azt, hogy mégis mennyire vagyok türelmes, és elfogadó, magammal és másokkal. Bár, mindezek előtt szerettem volna 110%-al élni, mert tudom hogy utána egy ideig korlátozott lehetőségeim lesznek. Azoban a számításaimat megcáfolta az élet, és mégsem úgy alakultak a dolgok ahogy kitaláltam, és ez a nehéz. Amikor eltervezel valamit és dugába dől, lerántva az önbcsülésed maradványait. Viszont, egy dologra rájöttem, és remélem ezt sokan tudják már, hogy egyetlen egy ember sem engedheti meg azt magának, hogy elhitesse veled, te kevesebb vagy mint ő. Az, hogy te az életedbe engeded, mindegy milyen formában, nem jogosíthatja fel arra, hogy ezzel a helyzettel ő vissza éljen, és azt tegyen amit akar.
Hiszem azt, hogy egyszer talán lelassulunk picit és figyelünk a másikra. Ha nem is mindenkire, legalább azokra, akik megtiszteltek a bizalmukkal, és beengedtek az életterükbe. Mert van akinek ez igenis nehéz. Mióta állatiasodtunk el annyira, hogy érzelmek nélkül tudjunk létezni?
Ezek a gondolatok piszkálnak, és egyszer szeretnék ezekre választ kapni, de azt hiszem még van türlemem hozzá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése