Hajal van, a hideg már teljesen bemászott a bőröm alá, és talán már annyira átfagytam, hogy mozdulni is nehezen tudnék, már ha egyáltalán meg akarnám próbálni, mert azt nem akarom. Órák óta lehetek itt, nem tudom pontosan hogy és miért jöttem ide, de azt hittem a friss levegő majd kitisztítja azt a káoszt ami a fejemben van. A villamosokat néztem, amik jöttek-mentek előttem, aztán már ők is lassan eltünedeztek, viszont én még mindig kitartóan ültem a ma estére elfoglalt helyemen.
A gondolataim viszont nem akartak leállni. A bontatlan doboz cigimet is teljesen elpusztítottam. Szokott segíteni kordában tartani a fejemben zajló káoszt, most nem. Nem zavart hogy fázom, a lelkemben is pont ilyen hideget éreztem, ha nem sokkal nagyobbat.
Felejteni akartam. Egyszerűbb lett volna berúgni és valami buliba folytani bánatom, de nem volt hozzá kedvem, nem akartam megint ezt csinálni. Ezt senki miatt nem tehetem, még saját magam miatt se, pedig most igazán nyomorúságos helyzetbe sodortam magam.
Mondjuk aki ismer, annak ez nem okoz meglepetést, hogy igazán mesterien generálom a szart, és aztán élvezkedve forgolódom benne. Most viszont ez tényleg más, ez nem volt szándékos, csak megijedtem. Ezért nem szoktam igazán törődni senkivel, mert félek attól, hogy majd összetörnek és otthagynak, hogy a lelkemből áradó sebek majd elvigyenek az enyészetnek. Most azonban megelőztem a problémát és önként vonultam ebbe az állapotba felégetve mindent magam mögött.
Úgy érzem mindent elveszítettem. Feláldoztam mindent, ami kicsit is számított a gyengeségem oltárán. Talán nem nekem való ez a szerelem dolog, még maga a szeretet sem. Egyszerűen nem ez lett kitalálva számomra. Sose tudtam senki sem igazán közel engedni magamhoz, ha mégis úgy tűnt a fellángolás volt. Pont azért mert sosem akartam senkit kitenni ennek az érzelmi káosznak, ami velem járna. Most sem kellett volna belemenjek, ehhez még nem voltam elég erős. Egyszerűen csak akartam valamit vagy valakit, aki egy kicsit is abba az illúzióba rángat, hogy szerethető vagyok, aztán amikor megadta amit szerettem volna, olyan vígan vágtam el az egészet a picsába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Talán az én világomban így is van. Nekem talán hidegnek kell maradjak, mert akkor kevesebb kárt okozok magam körül, és csak arra fókuszálhatok, amit materálisan is meg lehet szerezni. Mert ehhez értek, az érzelmekhez nem. Mert nem akarok. Már nem. Túl sokszor és túl sokat adtam másoknak, akik semmit nem értékeltek belőle. Nagyon sokszor elkövettem ezt a hibát, többször mint egy egészséges lélek elbírná, és nem is bírja, mert ez már nem egészséges. Amit nem is bánok, mert a sebeim tesznek teljessé, a hibáimból tudok építkezni, de ettől független újra és újra fáj amikor valakit megint kiteszek ennek, vagy valakinek hagyom, hogy semmibe vegyen.
Veszélyes ez az egész érzelem dolog, mint ahogy az is pusztító, hogy mindig reménykedek abban, hogy majd jön valaki aki megfordít bennem valamit, és nem akarom elengedni, mert megéri érte küzdeni, és elhiszem, hogy Ő is akar értem. Mert ebben bíztam, hogy fog.. hogy marad és én majd megváltozom.
Szeretnék. Bár, lehet inkább először magam miatt kéne. Hogy ne ilyen sötét gondolatok kísérjenek végig nap mint nap.
Azt hiszem fázom mostmár, el kéne induljak. Nem tudom még hová, és mit fogok csinálni, de ezt magam mögött fogom hagyni, nem akarok tovább pusztítani. Az elnyomott szeretet inkább szeretném tovább adni, építeni szeretnék. Boldogságot, azt amire tudom, hogy én is képes vagyok.
A hajnal átvált reggelbe, és ezzel a reggellel új kezdést adok mindennek.. legfőképpen saját magamnak, és annak a valaminek ami még a lelkemből maradt.
A gondolataim viszont nem akartak leállni. A bontatlan doboz cigimet is teljesen elpusztítottam. Szokott segíteni kordában tartani a fejemben zajló káoszt, most nem. Nem zavart hogy fázom, a lelkemben is pont ilyen hideget éreztem, ha nem sokkal nagyobbat.
Felejteni akartam. Egyszerűbb lett volna berúgni és valami buliba folytani bánatom, de nem volt hozzá kedvem, nem akartam megint ezt csinálni. Ezt senki miatt nem tehetem, még saját magam miatt se, pedig most igazán nyomorúságos helyzetbe sodortam magam.
Mondjuk aki ismer, annak ez nem okoz meglepetést, hogy igazán mesterien generálom a szart, és aztán élvezkedve forgolódom benne. Most viszont ez tényleg más, ez nem volt szándékos, csak megijedtem. Ezért nem szoktam igazán törődni senkivel, mert félek attól, hogy majd összetörnek és otthagynak, hogy a lelkemből áradó sebek majd elvigyenek az enyészetnek. Most azonban megelőztem a problémát és önként vonultam ebbe az állapotba felégetve mindent magam mögött.
Úgy érzem mindent elveszítettem. Feláldoztam mindent, ami kicsit is számított a gyengeségem oltárán. Talán nem nekem való ez a szerelem dolog, még maga a szeretet sem. Egyszerűen nem ez lett kitalálva számomra. Sose tudtam senki sem igazán közel engedni magamhoz, ha mégis úgy tűnt a fellángolás volt. Pont azért mert sosem akartam senkit kitenni ennek az érzelmi káosznak, ami velem járna. Most sem kellett volna belemenjek, ehhez még nem voltam elég erős. Egyszerűen csak akartam valamit vagy valakit, aki egy kicsit is abba az illúzióba rángat, hogy szerethető vagyok, aztán amikor megadta amit szerettem volna, olyan vígan vágtam el az egészet a picsába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Talán az én világomban így is van. Nekem talán hidegnek kell maradjak, mert akkor kevesebb kárt okozok magam körül, és csak arra fókuszálhatok, amit materálisan is meg lehet szerezni. Mert ehhez értek, az érzelmekhez nem. Mert nem akarok. Már nem. Túl sokszor és túl sokat adtam másoknak, akik semmit nem értékeltek belőle. Nagyon sokszor elkövettem ezt a hibát, többször mint egy egészséges lélek elbírná, és nem is bírja, mert ez már nem egészséges. Amit nem is bánok, mert a sebeim tesznek teljessé, a hibáimból tudok építkezni, de ettől független újra és újra fáj amikor valakit megint kiteszek ennek, vagy valakinek hagyom, hogy semmibe vegyen.
Veszélyes ez az egész érzelem dolog, mint ahogy az is pusztító, hogy mindig reménykedek abban, hogy majd jön valaki aki megfordít bennem valamit, és nem akarom elengedni, mert megéri érte küzdeni, és elhiszem, hogy Ő is akar értem. Mert ebben bíztam, hogy fog.. hogy marad és én majd megváltozom.
Szeretnék. Bár, lehet inkább először magam miatt kéne. Hogy ne ilyen sötét gondolatok kísérjenek végig nap mint nap.
Azt hiszem fázom mostmár, el kéne induljak. Nem tudom még hová, és mit fogok csinálni, de ezt magam mögött fogom hagyni, nem akarok tovább pusztítani. Az elnyomott szeretet inkább szeretném tovább adni, építeni szeretnék. Boldogságot, azt amire tudom, hogy én is képes vagyok.
A hajnal átvált reggelbe, és ezzel a reggellel új kezdést adok mindennek.. legfőképpen saját magamnak, és annak a valaminek ami még a lelkemből maradt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése