Nem vártalak, nem kerestelek, azt sem hittem volna, hogy még
egyáltalán keresztezik egymást az útjaink. Csak jöttél, és egyik percről a
másikra berobbantál a néha döcögős, de egész nyugodt életembe. Viszont,
hirtelen úgy éreztem, megtaláltam a helyem a világban, és megismertem újra azt
az embert akire szükségem van, akit minden fenntartások nélkül tudok szeretni.
Te is ugyan ezt mondtad nekem, viszonylag hamar, amikor még biztos sem voltam
semmiben, azt mondtad szeretsz, meg hogy fontos vagyok. Nekem ez mindent
jelentett. Nem hittem el, hogy mivel érdemelhetem ki a szereteted, és hogy
miért engem választottál. Szerintem sosem éreztem ennyire boldognak magam.
Bár ne így lett volna.
Inkább tűrtem volna a silány középszerűséget, és az unalmas
hétköznapokat, csak ne léptél volna vissza az életembe. Most döbbenek rá,
napról napra, minden egyes apró részletre, miután a pusztításod maradványait
szedegetem össze magamban. Azt a mérhetetlen rombolást, amit okoztál, és ami
miatt, minden felépített kis rendszerem megtörni látszik. Mert te egy önző és
mérgező ember vagy, akinek csak addig kell a másik, amíg a saját szennyét
összekapargatja, és megerősíti az önbizalmát, hogy utána tovább tudjon állni.
Ehhez képes minden hazugságot bevetni, mindent megígérni, mindezt csak azért,
hogy utána öntelten tovább állhasson a következő áldozatára...
folytatás a nuuvellán.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése