Tél

Mostanában nagyon fáradtnak és levertnek érzem magam. A télnek is van egy ilyen passzív -agresszív magatartása, ami miatt mindenki úgy jár-kel mintha zombi volna. Na, de nem én. Nekem ez a kedvenc évszakom, legalábbis a lelkemnek. A testem ez ellen tiltakozik. Viszont, most azt hiszem én is a zombik táborát erősítem, és valahol elhagytam a lelkem.

Nem szoktam hozzá, hogy nem pörgök 110%-on, nem vállalom túl magam, és nem csinálok állandóan valamit. Most szokatlanul sokat vágyom arra, hogy aludjak és egyek. Ez minden amire igényt tartok az utóbbi pár hétben.

Nem értettem, pedig kezd mostmár bosszantani, hogy 4-5 kávé sem segít rajtam, és egész nap csak árnyéka vagyok önmagamnak. Azután rájöttem. Elfáradtam. Elfáradtam abban, hogy mindig belehajszoltam magam mindenbe, megállás nélkül, csak hogy történjen valami,csináljak valamit. Azt akartam, hogy legyen mit meséljek, meg hogy büszkék legyenek rám. Nem akartam unalmas lenni, minél több és több eseményt, történetet, tapasztalatot akartam az életembe. Mindet azonnal.

Arról viszont teljesen megfeledkeztem közben, hogy ember vagyok, nem robot. Nem érdekelt ha 3-4 óránál többet nem alszom, az sem ha enni sincs időm. A szédülésen túl jutottam a kávé-cigi kombóval, a másnaposságra pedig már nagyon zseniális módszereket fejlesztettem ki, hogy a következő nap ugyan úgy csináljam a dolgom, mintha mi sem történt volna.

Viszont ez idő alatt teljesen megfeledkeztem saját magamról. Nem hagytam időt, hogy a lelkem utol érje a cselekményeket, és sosem ültem le megpihenni. Sokat beszélek az önszeretetről, hogy az mennyire fontos. Nos, most jól pofán köptem magam, hiszen a legalapvetőbb dolgot hagytam ki belőle… azt hogy töltsek időt magammal.

Nehéz helyzet, mert ilyenkor lustának és haszontalannak érzem magam. Pedig tudom, nem vagyok az. Mégis furdal a lelkiismeret, hogy mennyi mindent tehetnék, amíg otthon pihenek. A testem viszont megunta, és elégtételt követel. Aludni akar és bepótolni minden kalóriát amit veszni hagytam.

Ez nem nyálas picsogás, szimplán tény, miként hajlamosak vagyunk megfeledkezni magunkról. Arról, hogy voltaképpen emberek vagyunk, nem pedig robotok. Arról, hogy túlságosan ragaszkodunk ahhoz a berögzült elváráshoz, miképpen halálunkig csak a munkának élünk. Tény, munka nélkül nincs nyugodt élet, hiszen a körülményeket mégis csak finnanszírozni kell valahol. Ugyanakkor van egy határ, amit néha túl lehet lépni, és túl is kell, viszont nem állandó jelleggel, és saját magad feladva, hajszolni valamit, amire utána nem is tudsz figyelni, mert annyira belefáradtál abba, hogy mindenkinek azt mondhasd, "mennyi mindent tettél már."

Most pihenni fogok, nem érdekel az sem ha nem történik semmi, és unalmasak a napjaim. Végre most kezdem érezni, hogy élek, megismerem saját magam. Ez megér minden bulis estét, és minden elvesztegetett randit. Csönd van és béke. Azután pedig újra, 120%-al tudom folytatni azt amit igazán szeretnék.

Túlhajszolni magam. 

Sallai Klaudia

2020.01.16.